Nyugodjék békében! – a „ NEM TUDOM” temetése
Donna negyedikes osztályterme nem sokkal különbözött azoktól, amelyeket korábban láttam. Öt sorban hat tanuló ült a padokban. A tanári asztal szembenézett az osztállyal. A faliújságon a diákok kézimunkái. Alapjában véve úgy festett az egész, mint egy tipikus általános iskolai tanterem. Valami mégis másnak tűnt, amikor először léptem be oda. Valami izgalom feszült a felszín alatt.
Donnát, a sokat tapasztalt kisvárosi tanítónőt, aki már több évtizede tanított ugyanazon a helyen. Emellett társadalmi munkában közreműködött az általam szervezett megyei szakmai továbbképzés programban. A program középpontjában azk a módszerek álltak, melyek segítenek a diákoknak, hogy jól érezzék magukat a bőrükben, és kezükbe vegyék sorsuk irányítását.. Donna részt vett a bemutató órákon, és gyakorlatban kipróbálta a látott módszereket. Rám hárult a feladat, hogy megszervezzem az iskolalátogatásokat, és együttműködésre buzdítsam a pedagógusokat.
Helyet foglaltam a terem végében, egy üres padban és figyeltem az órát. A diákok szorgosan dolgoztak valamin, gondolataikat jegyezték le írólapra. A hozzám legközelebb ülő tízéves kislány papírján csupa „NEM TUDOM”-mal kezdődő mondat sorakozott.
- NEM TUDOM berúgni a fociban a gólt.
- NEM TUDOM elvégezni a a háromnál több számjegyű osztást
- NEM TUDOM kiengesztelni Debbie-t
Már félig teleírta a lapot és semmi jelét nem mutatta, hogy abba akarná hagyni. Kitartó elszántsággal dolgozott tovább.
Végigsétáltam a padok között, és belekukkantottam a diákok papírjaiba. Mindannyian olyan dolgokat soroltak fel, amelyeke nem képesek
- NEM TUDOK tíz karhajlítást csinálni
- NEM TUDOM elütni a baseball-labdát a bal palánkig,
- NEM TUDOM megállni a torkoskodást.
A dolog kezdte felkelteni a kíváncsiságomat, ezért elhatároztam, hogy megkérdezem a tanítónőt, mi folyik itt. Az asztalhoz közeledve észrevettem, hogy ő is buzgón ír. Jobbnak láttam nem zavarni.
- NEM TUDOM rávenni John anyukáját, hogy bejöjjön a fogadóórámra.
- NEM TUDOM rászoktatni a lányomat, hogy tankolja tele a kocsit
- NEM TUDOM megértetni Alennel, hogy szép szóval próbálkozzon az ökle helyett.
Hasztalan próbáltam megállapítani, miért ilyen lehangoló témát választottak, miért nem pozitív tartalmú mondatokat írnak inkább.. Visszamentem a helyemre, és onnan kísértem figyelemmel a fejleményeket.. A diákok még tíz percig dolgoztak, a legtöbben teleírták a lapokat. Néhányan egy másikat is elkezdtek.
-Fejezzétek be a mondatot, újhoz már ne fogjatok hozzá! –jelezte Donna utasítása a feladat végét. Ezután félbehajtották a papírt, kivitték a tanári asztalhoz, és bele tették egy üres cipődobozba.
Miután valamennyi lapot összegyűjtötték, Donna a halom tetejére rakta a sajátját. Lezárta a dobozt, a hóna alá kapta, és kivonult vele a teremből az előcsarnokba. Az osztály a nyomában én meg az övékben.
Félúton megállt a menet. Donna belépett a gondnok szertárba, és némi kotorászás után egy ásóval bukkant elő. Egyik kezében az ásóval, a másikban a cipődobozzal kivezette a gyereksereget az iskolaudvar legtávolabbi sarkába. Ott ásni kezdtek.
Eltemetik a „NEM TUDOM”-okat! Az ásás több mint tíz percig tartott, mert a negyedikesek többsége részt akart venni a munkában. Jó háromnegyed méternél abbahagyták. A „NEM TUDOM”-os dobozt elhelyezték a gödör fenekén, és gyorsan ráhányták a földet.
Harmincegy tíz-tizenegy éves fiú és lány állta körül a friss sírhantot, amely alatt a cipődobozban mindegyiküknek legalább egy oldalnyi „NEM TUDOM” mondata pihent, akárcsak a tanítónőjüknek.
- Fogjátok meg egymás kezét, és hajtsátok le a fejeteket!- adta ki az újabb utasítást Donna A gyerekek szót fogadtak, körben összefogództak, és leszegett fejjel várták a továbbiakat.
- Barátaim- kezdte méltatni az eltávozottat Donna – azért gyűltünk itt ma össze, hogy megemlékezzünk a „NEM TUDOM”-ról. Amíg velünk volt a földön, többé- kevésbé mindannyiunk életét befolyásolta. Neve sajnálatos módon gyakran elhangzott minden középületben: iskolákban, polgármesteri és kormányhivatalokban, sőt, még a Fehér Házban is. Ezennel örök nyugalomra helyeztük, és fejfát állítunk neki. Túlélték testvérei, a „MEGTESZEM”, az „AKAROM”, a „MOST MINDJÁRT”. Nem olyan jól ismertek, mint híres rokonuk, és egyelőre bizonyosan nem olyan erősek és hatalmasak. A ti segítségetekkel egyszer talán még jelentősen hatást gyakorolnak a világra.
Nyugodjék békében a „NEM TUDOM”, s mi, jelenlévők valamennyien folytassuk nélküle életünket! Ámen!
Miközben a búcsúztatást hallgattam, ráeszméltem, hogy ezek a gyerekek SOHASEM FELEJTIK EL EZT A NAPOT. Cselekedetük a való életet jelképezi. A szellemesen kigondolt szertartás olyan élményt nyújt nekik, amely örökre megragad tudatukban és tudatalattijukban
A”NEM TUDOM”-ok leíratása, eltemetése és a búcsúbeszéd jelentős fegyvertény volt a tanítónő részéről, de ezzel még nem fejezte be. A gyászbeszéd után visszavitte a gyerekeket az osztályba, ahol tort ültek.
Keksszel, pattogatott kukoricával és gyümölcslével ünnepelték a megboldogult „NEM TUDOM”-ot .A ceremónia hátterében Donna vastag kartonból sírkőformát vágott ki, a tetejére felírta az elhunyt nevét, alá, pedig a szokásos formulát: Nyugodjék békében! Legalulra a dátum került.
A papír sírkő a tanév hátralevő hónapjaiban az osztályt díszítette. Ha a gyerekek nagy ritkán megfeledkeztek magukról, és kicsúszott a szájukon, hogy „NEM TUDOM”, Donna a „Nyugodjék békében” feliratra mutatott. Erre az illető észbe kapott, hogy a „NEM TUDOM”-nak vége, és helyesbítette a kijelentését.
Én nem tartoztam Donna tanítványai közé, éppen én tanítottam valamikor őt. Ezen a napon azonban felejthetetlen leckét kaptam tőle.
Most évek múltán is, valahányszor meghallottam, hogy „NEM TUDOM”, megjelenik előttem a temetés. Az akkori negyedikesekkel együtt én is megjegyeztem magamnak, hogy a „NEM TUDOM” kimúlt.
Chick Moorman
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése